2011. augusztus 4., csütörtök

Szárnybontogatás

Ha a kongói záró napokra gondolok, eszembe jut a torokszorító érzés, amely különösen olyankor tört rám, amikor egyedül voltam. Számtalanszor kicsúszott a szánkon az „utoljára” szó, és ilyenkor mindig furán nézegettünk egymásra. Vajon hogyan lehet jól elvarrni a szálakat, mindenki örömére?
Július 8-án, pénteken este szokatlan zajokra figyeltünk fel. Tülkölések és ovációk szakították meg a kinshasai éjjel viszonylagos csendjét. Hamar megtudtuk, hogy aznap jelentek meg a központi érettségi eredményei, ezeket tömegek kutatták mindenfelé. Bár SMS-ben is értesülhettek, a többség interneten kereste a számokat. A mi kis iskolánk, a College Othniel csapata a lehető legjobban szerepelt, tudniillik, mindannyian sikerrel vették az akadályt!
Rég óta divat ezen az estén nagy ünnepet keríteni az esemény örömére. A vizsgázók megkülönböztetésül fehér hintőport szórnak a fejükre, valamint kiírják a pólójukra a teljesített százalékot, a szakirányukat, az iskolájuk nevét, stb. Büszkeségük jeléül a családtagok is beszórják a hajukat.
Tizedike, vasárnapra sportnappal egybekötött búcsúzó- és ünnepi alkalmat hirdettünk az Othnielbe, ahová meghívtuk a környékbelieket. Amikor a tett színhelyére érkeztünk, kevéssé meglepő módon mi is a nyakunkba kaptuk az összes „érett” fiatal hintőporát. Habár, sokak bánatára a mi hajunkon nem igazán tapadt meg, leginkább csak a fejbőrünk lett tőle természetellenesen fehér(ebb). Az Alapítvány autóját teliragasztottuk a 100%-os sikert hirdető lapokkal, majd az egész népsereglet együtt elindult egy rövid demonstrációt tartani a környéken. Az autóba bezsúfolódtak a végzősök, valamint rácsimpaszkodott, aki érte; majd lépésben, tülkölve és nagy szenzációt keltve útra keltünk. Nem hiszem, hogy tíz percnél több kellett, hogy a közeli utcákon mindenki megtudja a nagy felhajtás okát. Transzparenseket is vittünk, azon kívül a skandálás sem maradt el. Még a következő napokon is gyakran kiáltották felénk ismerős-ismeretlenek, hogy „100%”. Az iskola ismertségét biztosan fellendítette a körmenet. Nem beszélve arról, hogy mi, fehérek is a sereghez tartoztunk, ami jókora feltűnést keltett, egyfajta nívót jelezve a tanulatlanabb rétegek felé.
Visszaérkezésünk után egy kisebb fieszta kerekedett, minden felé gyerekek s fiatalok ugrabugráltak a zene ütemére. Később aztán hivatalosan is lezártuk a fél éves projektet a helyi mentorokkal, az Alapítvány munkatársaival, akik köszöntőt mondtak, majd megleptek bennünket egy-egy ajándékcsomagocskával. Ezekben Afrikát ábrázoló csontmedál, kókuszdió és ehető agyagrudak lapultak; mindannyiunk örömére.
A sport programot óriási érdeklődés kísérte, nem maradhatott hát el a focimeccs; mégpedig a frissen érettségizettek csapata a magyarok ellen játszhatott. Nevet is választottunk, közfelkiáltással a Punda szót tettük emblémánkká, nem kis derültséget aratva. Drukkergárdánk olyan népes volt, hogy kevés híján a pályát ostromolták. Bíró szerepében M. Welcome, kommentátorként pedig M. Cleo szolgált.
Nagyon vidám tíz perces ütközet volt, a végeredmény pedig mindenki megelégedésére szolgálhatott, hiszen 2-2 gólt könyvelhettünk el, bár helyenként a bírói megnyilvánulások mintha nem teljesen részrehajlást nélkülözőek lettek volna… A gólöröm is emlékezetes marad, hiszen a gyerekek úgy megrohamoztak minket, hogy alig álltunk a lábunkon a csimpaszkodó szurkolóktól!
Kipihenendő az átélt izgalmakat, csendesebb terepet választva elkezdtük a munkatársaknak szánt kisebb szuveníreket szétosztani mi is, hiszen ottani szokás szerint búcsúztunk, kölcsönös ajándékozással. Ehhez szabadidőnkben készítettünk egy jókora adag mézeskalácsot is, mindannyian kivéve a saját részünket a procedúrából. Az eredmény minősége tekintetében álljon itt annyi, hogy morzsa sem maradt pár percen belül! Egyebekben úgy láttuk, hogy sikerült elérni célunkat, mentoraink örömtől csillogó szemmel vették birtokukba a személyre szabott ereklyéket.
A nap már lemenőben volt, amikor kénytelenek voltunk elköszönni a társaságtól, abban a jól eső várakozásban, hogy még találkozunk a gyerkőceinkkel másnap, egy szép közös kirándulás erejéig biztosan. Mondani sem kell, hétfőn ez alkalommal is kívül-belül felkészülve, lelkesen várt a gyerekhad. Mind a tizennyolcan (!) bezsúfolódtunk hát a kisbuszként szolgáló járműbe, hogy kezdetét vegye a kiruccanás. Azért a rendőröktől cseppet tartottunk, legyen bármily szívmelengető a társaság látványa; de hála Istennek, alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. Akikkel csak találkoztunk, mind kedvesen tisztelegve vagy integetve kívántak jó utat! Lehet, hogy volt valami a kisugárzásunkban?
Minden esetre dalolásban nem volt hiány, előkerült régi és új nóta egyaránt, nyelvek kavalkádja, hahota kíséretében jelezte, hogy nem mindennapi esemény ez a csapat életében. Kattogtak-sípoltak a felvevőmasinák is, hogy megörökíthessük ezeket az értékes pillanatokat, hiszen megtanultuk, hogy segíteni olyan kiváltság, amely mellékhatásként mély kötődést is okozhat…
A természet közelsége nyugtatóan és egyben üdítően hatott mindannyiunkra, az árvák nem győzték csodálni a tavat, a növényeket, a kanyargó kis ösvényt. Az odabújósabb lánykák ezúttal megengedték maguknak, hogy el sem eresztve a kezünket, végig kísérjenek minket a hat kilométeres túrácskán. Utána pár perc focizás következett a fiaink részvételével, majd egy röpke szendvicsezés. Meglepetésként pedig egy hosszú facsónakban az összes árva tehetett egy körutat President-ukkal és egy csónakossal a tavon.
Az idő gyorsan szaladt, bár igyekeztünk nem venni róla tudomást; egyszer csak ott álltunk a parton, hallgatva az árvák szívhez szóló kis szavalókórusát, ahogy személyesen mindegyikünkhöz szóltak egy-két jó szót, mosolygósan-szégyellősen. Hazafelé nagy csend uralkodott az autóban, kit az álmosság gyűrt le, ki a gondolataiba merült, ki pedig egyszerűen csak a többiekre figyelt. Családias hangulata volt így az együtt kocsikázásnak.
Kedden és szerdán, az utolsó két napon, csomagolási és egyéb teendőink mellett sem voltunk képesek kihagyni, hogy bent töltsünk egy kis időt az árvákkal és Maman Liliannal meg Totoval, a két pénzügyes munkatársunkkal. Egészen rendkívüli volt, ahogyan ez a nő, akivel naponta találkoztunk az irodában, elmondta, mennyire fogunk nekik hiányozni. Látszott rajta, hogy nagyon elszomorítja a dolog, és gyakran elismételte, hogy visszavárnak bennünket. Nekünk se kellett több, biztosítottuk róla, hogy a mi vágyunk is a viszontlátás. Közben az oktatási rendszerről és a magyar külképviselet fontosságáról is beszélt, meggyőződése ugyanis, hogy ha lenne ilyen, akkor könnyebben utazhatnának ide és oda a tanulni vágyó egyetemisták.
Az árváknak személyre szólóan egy-egy rövidke levelet írtam, remélve, hogy az írott, francia szóval hagyhatok magam után némi plusz szellemi örökséget is. Dicséret és bátorítás mellett céltudatosságra biztatás egyaránt szerepelt a sorok között. Nagy öröm volt látni, ahogy meglepetten bontogatják és olvasgatják a színes lapokat. Az utolsó-utolsó körülnézés, felnőttekkel némi egyeztetés után végül eljött a pillanat, ahogy –mi tagadás- könnyekkel a szemünkben búcsút vettünk az árváktól. A fiúkkal leginkább kézfogás, a lányokkal puszi is gazdát cserélt. Mi lányok korábban hazamentünk az utolsó simításokat elvégezni a reptéri készülődés procedúrájában; így nekünk megadatott egy transportolás is még, ahol valahogy az útitársakkal is emelkedett hangulat kerekedett.
Szívből mondhatom, Afrika visszavár bennünket, és Téged is tárt karokkal fogad, kedves mindeddig hű Olvasónk!
Irta: Ibolya






2011. július 20., szerda

BIENVENUE EN HONGRIE! / ISTEN HOZOTT MAGYARORSZÁGON!



Július 14-én, este 8 órakor, 6 hónap távollét után hazatértek Magyarországra lelkes önkénteseink. Fáradtan, de büszkén értek földet a Liszt Ferenc repülőtéren, abban a tudatban, hogy nem csak másoknak nyújtották segítő kezüket, hanem közben ők is gazdagodtak olyan értékekkel, melyek a mai modern világunkból már kihaltak.

A fiatalok hazaérkezésük után jól megérdemelt pihenőjüket töltik majd szeretteik körében. Az élményekre és kalandokra kíváncsi közönség a nyár végezetével bebarangolhatja a kongói utcákat, erdőket az önkéntesekkel a XII. Nyelvparádén és Afrika Napokon (www.nyelvparade.hu) egy színes, beszélgetős élménybeszámoló keretében. Mindenkit szeretettel várunk szeptember 2-4. között a Millenáris B csarnokjában az Afrika Parádén, ahol személyesen is találkozhat az önkéntesekke
Irta: Mészáros Zsolt ( Projekt Koordinator)










2011. június 29., szerda

Festés az árvaházban


Festés az árvaházban

A kerti nagytakarítás után nagyon belejöttünk a fizikai munkába, úgyhogy arra jutottunk ki kellene festenünk a házat, hiszen már egy éves a jelenlegi állapot. Nemrég sajnos elszaporodtak a bolhák az egész házban és jobb híján a gyerekek a falon nyomkodták szét az élősködőket, szóval elég bizarr látványt nyújtottak a falak. Azóta megvolt a rovarirtás is, úgyhogy jó ötlet volt a tisztasági festés.

Ajándékba kaptunk helyi apánktól, Lacitól néhány doboz festéket, ecsetet és szinte minden szükséges felszerelést a kis projektünk lebonyolításához. A maradék anyagok beszerzésével pedig az itteni barátainkhoz fordultunk. Szükségünk volt a fal lejavításához mastique-ra - öö, nem tudom, hogy ez pontosan micsoda, kezdő festő vagyok.. Hígító kellett még és már állhatunk is neki a munkálatoknak. Megbeszéltük a barátunkkal a találkozót, tudtuk, hogy nagyjából hol vannak az üzletei. Megálltunk a gyógyszertára előtt, szóltam, hogy onnan nem tudom az utat, jöjjön ki. Pontosan ebben a pillanatban a túloldalról elkezdtek nekünk integetni többen is, szóval teljesen biztosak voltunk benne, hogy az lesz a mi üzletünk. Hát tévedtünk. 

Behívtak minket az irodába, kávéval kínáltak, de mivel a kontaktunk nem bukkant elő, írtam neki sms-t:
Minden csillog villog
„A te üzletedben vagyok?”- Jött a válasz: „Nem, az emberem kint vár az üzlet előtt, jöttök?” Huh, ez nem kicsit volt kínos, mivel eddigre már kiderült, hogy az újdonsült ismerőseink ingyen szeretnének minden szükséges dolgot adni, megtoldva némi rózsaszín festékkel, mert hát mégiscsak a lányszoba nem lehet sárga vagy kék... Biztosítottak minket, hogy ha a továbbiakban is bármire szükségünk lenne, menjünk csak hozzájuk, mindent megadnak az árváknak. Kicsit sietősen távoztunk, de persze nagyon örültünk, nem is gondoltuk most, hogy ezt megkapjuk ingyen. Átkísértek minket a másik üzletbe, rögtön leszögeztem, hogy nem vásároltunk semmit a konkurenciánál, hanem mindent ingyen kaptunk. Ez persze azt váltotta ki, hogy ha ők adtak akkor neki is kell adnia legalább pár doboz festéket. Eddigre már több doboz felesleges volt, de nem baj, majd jó lesz később is a maradék.

igazi színes bőrű lettem:-)
Nekiálltunk hát nulla tapasztalattal lejavítgatni a falakat, betömni az öklömnyi lyukakat, majd szépen lefesteni. A fiúk lelkesen segítettek, főleg Denzu, nem lehetett lelőni, minden létező festéket felkent a falakra. Isaac-nak fáj a feje, mondtam neki, hogy menjen szépen ki a szobából, mert a festék szagától csak rosszabb lesz...Persze nem hallgatott rám, de a hígító szerintem szerzett neki néhány boldog pillanatot. Denzu festette a fal tetejét, amit a hengerrel már nem tudtam megcsinálni rendesen, Rigean pedig az alját. Denzu kedvesen mindig Rigean fejére csöpögtette a szép sárga festéket, úgyhogy a munka végeztével moshattuk le a gyerekeket egy kis hígító segítségével.

A konyhát talán holnap el tudjuk kezdeni, a lányok, Erika és Ibolya ezekben a pillanatokban is kaparják a szenet a falról, hogy holnapra szép tiszta legyen. A lányok szobájában is vissza van még a munka, mert most gyártják nekik az igazi lányos rózsaszínű festéket. Most majd a lányok lesznek szép rózsaszín festékesek...
Nyomot hagytunk a világon
Zita

2011. június 25., szombat

Mozgalmas utolsó napjaim


Mozgalmas napjaim vannak. Ma hozzáláttunk a az árvaház kifestésének
előkészületeihez. A megelőző hetekben a lányok nagy buzgalommal
ügyködtek a beszerzésen, ami bizony-hála Istennek!- nem kis
eredménnyel zárult (volna le, ha nem ígérték volna, h még segítenek,
ha bármire szükségünk lesz:)! Ezalatt nekem is megsokasodtak a
feladataim. Mivel időközben kitört a vizsgaidőszak náluk, majd
mostanra a nyári szünet is, a kis fiaink-lányaink egyre többet időznek
otthon. Így aztán mindjárt meg is sokasodtak a teendőim köztük. Lassan
másfél hónapja, hogy egyre több időt töltök velük, mondhatni
egymagam:) Izgalmas. Jelentem, a beszéd is könnyebben megy már egy
kicsit, sőt az EVS gyűlések jegyzőkönyveit is én készítem. Na, azt
kifejezetten élvezem! Nem véletlen talán, hogy jogi pályára szántam el
magam.
Visszatérve a törpéinkhez. Rászoktam a magyar órák tartására, ami nem
is valami bonyolult dolog, még az a legnehezebb talán számomra, hogy
elégszer elismételtessem velük a szavakat. Mivel főleg hallás alapján
tanulnak, ezért kismillió ismétlés után megragad bennük, utána nem is
szükséges leírniuk. Csakhogy én közben néha elunom magam :-D Najó,
inkább csak nem mindig tudom, mikor jön el a pillanat, amikor már
felesleges ismételni; és mikor van hogy egyszerűen elfáradnak és már
nem köti le őket. Egyébként nem túl sok szót adok le egy alkalommal,
mivel nem lenne értelme. Van egy kis fa táblájuk, és azon marad a
krétával felírt szöveg, így bármikor hét közben akinek kedve van,
nézegetheti. Meglepően hatékony eszköz ez így. Ma is észrevettem, hogy
-ahogy mutattam nekik pénteken, hogy a szavakat mondattá
összerakhatják (pl. Gyere gyorsan!)- kitalálták maguktól, és alá
firkantották, hogy Kicsi, gyere várlak! /Ezek a szavak is
szerepeltek./ Ez bizony hallatlanul nagy dolog náluk, mivel az itteni
oktatási módszerek miatt nem igen szoktak hozzá az önálló
véleményformáláshoz vagy egyáltalán kreatív gondolkodáshoz. Egész
osztályok skandálják ugyanazt a néhány rövid mondatot. Kétségkívül
megtanulnak ezzel is dolgokat, de nekem igazi sikerélmény volt ezt a
rövid mondatkát látni! Nem beszélve arról, hogy majd' minden nap
igyekeznek egy-két szót elsütni, pl. ma a Csend! volt a kedvencük,
mivel bezsúfolódtunk a fiúk szobájába nem is tudom hányan, de a zsivaj
elképesztő volt!:) És Denzu elkezdte, majd a többiek is rázendítettek.
Eddig nem tanította még nekik senki a "Je t'aime" magyar hangját sem,
hát elérkezettnek láttam az időt, hogy megtudják. Ma páran mondogatták
is. Azt hiszem, gyerekekkel foglalkozó ember nem sok nagyobb örömöt
tud elképzelni, mint amikor a kicsi megszólal, és ezt az egyetlen szót
kimondja: szeretlek. Nem is az számít, kinek és milyen szituációban
szól, de maga az érzelemkifejezés. Természetesen itt most még nem
igazán ez a motivációjuk, viszont van egy olyan rejtett vágyam, hogy
majd egyszer erre is képessé legyenek.
Apropó, az idő múlásával és a hazautunk közeledtével egyre gyakrabban
merül fel egyik-másikunkban, hogy 'Hűha, hamarosan búcsúzunk.' Nem
felhőtlen az öröm, mondanom sem kell. Amikor egyik nap szóba jött,
hogy van gyerekünk, akinek a szülei komoly betegségben haltak meg,
amely ráadásul jó eséllyel örökölhető is, óriási gombóc nőtt a
torkomban. Nem sok olyan alkalom van, amikor ne jutna eszembe
rápillantva.
Irta: Ibolya

Vidám vasárnap

Múlt vasárnap ismét meglátogattak minket a gyerekek. Ezúttal – a tömegnyomásnak engedve – csirkét és rizst főztünk nekik. Megint ledöbbentett minket, hogy a lányok milyen ügyesek a tűzgyújtásnál és a főzésben. Főleg Nahomie bombázott a tanácsaival, de közöltem vele, hogy higgyen nekem, így is nagyon finom lesz. Persze nem hitt, csak magyarázott, teljesen hiperaktív volt. Amíg mi szerencsétlenkedtünk a csirke megtisztításával – merthogy megint rá kellett jönnünk, hogy nem egyszerű itt főzni, víz, áram nélkül – addig Sarah profi módon törte a fokhagymát a Nzete ya liboka-ban ( ez a mozsárhoz hasonló eszköz itt minden háztartásban megtalálható és a zöldségek, fűszerek őrlésére használják)
Ezalatt a többiek megszállták a nappalit. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint a tatárjárást, mindenki magához vesz valamit, amit hirtelen érdekesnek talál és elkezd azzal foglalkozni, persze öt percig, utána leteszik valahol, úgyhogy utánuk az özönvíz vagy éppen egy bombatámadás helyszínére emlékeztet az elhagyott műveleti terület. Így Rigean rögtön lecsapott a laptopomra, hogy filmet nézzen, páran Szandra gépén a rólunk készült képeket nézegették. Isaak állandóan rajtam gúnyolódott, Lispie-vel is közölte- aki mostanában jó pár kilót felszedett -  hogy ő olyan, mint én, jó súlyban van... Imádom ezt a gyereket! Poba a szintetizátort próbálgatta, a lányok pedig a szobában talált sapkák és napszemüvegek próbálgatásával foglalatoskodtak. Az ebéddel elégedettek voltak, mi viszont kevésbé felkészültek a fejlődésben lévő szervezetek által igényelt ételek mennyiségét illetően... De pótoltuk banánnal a hiányosságot és szerintem kiengeszteltük őket az ebéd utáni sucrézéssel is.
Ebéd után előkerült az a fájdalmas téma, hogy hamarosan haza kell mennünk és nem lesz több közös vasárnap, se délutáni játék... Nagy örömünkre ez nem csak minket szomorított el, a gyerekek is mondták, hogy nagyon sajnálják, hogy elmegyünk, de remélik, hogy még visszajövünk. Hát mi is.

Szandra és Zita kooperáció

2011. június 13., hétfő

8 óra munka( folytatás)



Négylábú
Lingalául tanulunk. Persze, ez kissé komoly kifejezés arra, amikor
valójában szavakat és kifejezéseket gyűjtögetünk. Gazolás közben
például Zita a -J. B. Mpiana, Kongó egyik első számú énekesének
számában felbukkanó refrénszerűen ismétlődő- "Punda" jelentésére volt
kíváncsi, hát meg is kérdezte a gyerekektől. Rögtön vágták a választ:
mi sem egyszerűbb! Hát a lóról van szó. Máris repkedett a levegőben a
paripa neve, innen is-onnan is nevetgélték.
Miközben a jó munka gyümölcsét élvezte a népes társaság az árvaház
udvarán, és a szomszéd udvaron zajló harsány veszekedés irányába
kíváncsiskodtunk, egyszer csak befutott egy helyi, nem túl ápolt
külsejű férfi, kezében egy kismacskával. Amiért, gonoszkodó
arckifejezéssel, kijelentette, 500 Mbongót kér (a kongói frank
lingalául). Nem tűnt valami ember-, avagy állatbarát szerzetnek, egy
kevés tanakodás után tehát Zita kiemelte a zsebében talált, pontosan
az árnak megfelelő összegű pénzt; ezzel és az üzlet tárgyának
átadásával megköttetett mindenki megelégedésére a megállapodás...







Segíteni ugyebár kiváltság.
A keresztségben nem is kaphatott volna más nevet, mint amit
megelőlegeztünk neki - délutánig is, de erről később-... Remélve, hogy
nem szenved majd személyiségzavarban, Pundának hívtuk. Itt kezdődtek a
kis állat kalandjai az öt magyar önkéntessel, Afrikában.
Egy órán belül már autóban zötykölődött velünk "hazafelé" speciális
pózban, az ülés fejtámlájába kapaszkodva, nyávogva. Azt hihette, sosem
szakad vége a kínjainak. De még csak ezután jött a java. Hamar
rájöttünk, hogy nem tej(por) párti. Kapott darált húst, amit kicsit
nagyobb lelkesedéssel fogadott. Tej helyett amúgy vizet iszik.
Miután megebédeltünk, ezzel kis lélegzethez juttatva őt, rászántuk
magunkat a fürdetésre. Sajnos ezt nem úszhattuk meg, gondosan,
gombaölő samponnal is lekezeltük, abban a reményben, hogy ez nem árt
meg sem a bőrének, sem a gyomrának, ha mosakodik majd. Nagyon vicces
látvány volt ázottan. Gondoskodó gazdái persze törölközőben
melengették, így nem sokára pihe-puha bundában tetszeleghetett.








Láthatóan, a lelkét megviselte a mosdatás, más baja nem esett.
A következő kérdés a folyamatos felügyelet volt. Meg az éjszakai
viselkedése. A magam részéről aggodalmasan hajtottam álomra a fejem
aznap, mint kiderült, alaptalanul! Ilyen nyugodt cicát nem láttam még.
Eleinte félénk volt, a dobozban viszont egyedül, tőlünk távol is
csendben, nyugodtan töltötte az éjjelt. Munkába jött velünk, ahol már
várták a gyerekek. Lispie az autó közeledtére kijelentette, hogy Punda
az ő "kisgyereke".
Negyedik napján már kifejezetten felszabadult lett, reggel nem a
dobozában találtuk; amikor kivittem, először ugyan minden áron vissza
akart menekülni a falak közé, de aztán futkosni kezdett, meg játszani.
















Este rászabadult a vezetékekre, amikről nehéz lesz leszoktatni.
Lefekvéskor jött aztán a meglepetés, mert sehol sem leltük! Nyomoztunk
utána, átfésültük az összes rejtett zugot, amit szeret, de eltűnt! Már
kezdtünk volna adni a pletykákra, miszerint esélyes, hogy a helyiek
megeszik, ha elengedjük magunk mellől. Több ismerősünk evett is már
vagy ismer olyat aki megtette. Amikor félig feladtuk a keresgélést,
Zita egyszer csak mutatja, hogy bebújt az egyik polcukra a ruhák közé,
ahol is élvezettel rágicsálta az elérhető megkötőket! A lefekvés sem
volt egyszerű, mivel kibújt ahogy tudott, a lefedett dobozból is. A
végül elcsendesedett házban fél óra múlva megint kiáltás harsant,
mivel a kis dezertőr visszatért a lányok hálójába, rágcsálni!
Végül, lévén kiscica, akit benti üzemmódra kellett szoktatnunk,
beleütköztünk a megoldandó feladatba, hogyan legyen szobatiszta.
Természetesen berakodott a nappalinkba, ahol ugye hiába kapart...
Sikerült találnunk egy dobozt, amit homokkal berendezve, belepakoltuk
a kis gazembert. És láss, csodát! A természet törvénye rá is hat,
megtette a kötelességét.



Jó hírünk tehát, hogy most már nem csak a szuvenírnek való faállatkák
népesítik be a házat, hanem Punda is színesíti a napokat; úgy nálunk,
mint a gyerekeknél.

Irta: Ibolya

8 óra munka

A szomszéd kertje mindig zöldebb...de főleg tisztább





Elhatároztuk, hogy közösen kitakarítjuk és kigazoljuk az árvaház kertjét. Mivel a gyerekek korán hazaérnek a vizsgák után, ők is részt vehetnek a mókában, legalább rájönnek, hogyha nem dobálják el a szemetet, akkor nem kell a szemétszedéssel órákat eltölteni. Mindenfélét találtunk a bozótosra hasonlító kertünkben: zacskó alap, de íróasztal lámpát, szandált, cipőt, töltényhüvelyt és sorolhatnánk. Miután Erika körbetalicskázta a gyerekeket a ház körül, szeméttel töltöttük meg...mit ne mondjak, nem egyet fordultak. Péter pedig Landu segítségével afrikai módra begyújtotta a kupacokat. Gondolkoztunk ugyanis, hogy mit lehetne csinálni a szeméttel, de gyakorlatilag itt az utcára öntik ki és annak nem láttuk sok értelmét, így aztán az ugyan kevésbé környezetbarát, de mindenképpen látványosabb elégetést választottuk.
Minden gyerek nagyon lelkes volt a közös munka miatt, bár hozzáteszem eléggé hamar belefáradtak, tényleg nem volt túl könnyű minden szemetet összeszedni, majd pedig nekiállni a kapálásnak. Mikor már-már feladták, lelkesítésképpen kilátásba helyeztünk egy munka utáni sucrézést. Erre újult erővel vetették magukat a kertbe. Szandra négykézláb gyomlált, Peti gyújtogatott, Erika koordinálta a talicska helyes használatát, Ibolya és én gyűjtöttük össze a felgyülemlett hulladékot és gazt.
A nagy mozgolódásban felkeltettük viszont a veteményesünk élővilágát. Először egy jó nagy varangyos béka ugrott ki valamelyik növény alól és bemenekült egy sarokba. A gyerekeink többsége félve távol tartotta magát a vadállattól, de azért néhányan javasolták az azonnali kivégzést, vád pedig a túlzott rondaság és gusztustalan mivolta. Így aztán seprűvel tartottam távol a kis hóhérokat és hívtam az ügyeletes állatvédőnket, Szandrát, hogy tegye át a béka székhelyét valami kevésbé háborús övezetbe. Mikor megfogta, igen, a kezével, az összes gyerek arcára kiült a végtelen undor, valószínűleg Szandrával 
sem fognak már kezet.. Következő állatunk egy kis kígyó volt, persze nagyon okosan mind az öten mondtuk, hogy nem, ez nem kígyó, túl kicsi ahhoz, ez valami féreg vagy giliszta-szerűség. Mikor Péter közelebbről megnézte, el kellett ismernünk, hogy biológia tudásunkban itt-ott vannak hiányosságok, mert tényleg kígyó volt. Ő viszont sajnos nem úszta meg a kiosztott halálos ítéletet, mert ki tudja milyen fajta, lehetséges, hogy mérges.
Munkánk eredménye nagyon is látványos, bár Maman Léontine mérges volt, hogy a matembeléjét (az a híres kongói zöldség ami gyökeréből alakul az édés burgonya )  is kigazoltuk, de hát zöld-zöld, olyan, mint a gaz, nem gondoltuk, hogy ezt is megeszik. Már memorizáltuk, nehogy legközelebb is gond legyen.
A jól elvégzett munka gyümölcse a sucré mindenkinek, amit a ház előtt fogyasztottunk el együtt. És ekkor érkezett az árvaházba az új jövevényünk, kinek a neve Punda...de erről majd a következő bejegyzésünkben mesélünk.
Irta: Zita